Vodka narancs? - Kíra *11*

Sziasztok:)
Megérkeztem, és hoztam az új részt.
Elindítanék egy szavazást, ami a történet folytatásáról szólna, egy részt, hogy legyen-e második évad (mert sajnos, vagy nem sajnos, már eléggé a sztori közepén tartunk) és hogy miről szólna, vagy esetleg miben lenne más.
Mielőtt elkezdenék írni szeretném megköszönni a feliratkozóknak és a kommentelőknek...imádlak titeket<33
Jó olvasást;)

*Kíra

Ahhoz képest, hogy milyen nagy egymásra találásban volt részük, annyira nem volt vészes a Petra és Dávid páros. Esküszöm, hogy ha ott smároltak volna előttünk, elküldtem volna őket a gecibe, de az út és a megérkezés alatt is egészen normálisak voltak. - Leszámítva az útközben lezajló vitát, ugyanis Annának pisilnie kellett, Petra azt akarta, hogy megálljunk, Dávid meg tovább akart menni, de végül Anna kiugrott a kocsiból, természetesen miközben az ment, és elbújt egy bokor mögé -

Annának ma reggel el kellett mennie, mivel muszáj volt haza látogatnia, valami esküvő vagy mi van. Szóval megint három lány maradt, meg ugye Dávid. És Gizi. Amúgy az a kecske nagyon beteg, mert amikor megérkeztünk a panelhoz, és Dávid fogta Petra kezét, úgy rámorgott a srácra, aztán meg majdnem ráugrott, de Gertrúd rendet tett és csak annyit mondott, hogy Gizi csak féltékeny. Jól van.

A ma reggel is eléggé érdekes volt, miután Annát kikísértük az állomásra.

*Reggel

- Olyan rossz, hogy folyton elmegy valaki. - hajtotta le a fejét a Petra.

- Ha jól emlékszem tegnap jöttél vissza. - fordítottam felé a fejem.

- Látod, pont ez a baj! - emelte fel a kezét, mintha egy beszédre készülne - Mindenki elhagyja a panelt. Nem becsüljük meg eléggé!

- És kezdi... - sóhajtottam.

- Jövőre már nem biztos, hogy így együtt leszünk, és ki kéne élvezni azt a maradék időt, amit még magunknak tudhatunk. Vagy legalább nézzünk körbe Pesten... Keressük meg Ricsit, és verjük agyon, vagy...mit tudom én! Ne csak úgy sétáljunk és szomorkodjunk, élvezzük ki a közös nyarunk minden egyes pillanatát, amíg még lehet, mert hamarosan vége minden jónak, és kezdődik a suli, és lehet elfelejtjük egymást... Legalább szerezzünk egy jó élményt magunknak! - papolt eszelős tekintettel.

- Igazad van. - motyogta Zoé. - Menjünk el ma valahova...

- Valamelyik nap hallottam, hogy beszélnek egy klubról, megnézhetnénk. - vetettem fel.

- Ott inni kell? - nézett félve Petra.

- Oh, megszólalt a prűd kisasszony. - nevettem fel. - Nem muszáj innod, de úgy nem olyan élvezetes.

- Hát jó. - húzta el a száját.

- Sose fogom elfeledni ezt a helyet. - nézett fel Zoé, amikor a panelhoz értünk. - A szívemhez nőtt.

- Nekem a Balatonon a tocsni nőtt a szívemhez. Iszonyatosan finom. - mosolyodott el Petra az emlék miatt.

Amint beértünk a házba, 5 darab 13-15 éves fiú állt ott, azt hittem idegenek, de Petra megszólalt.

- Matyi? Ti meg mit kerestek itt? - csodálkozott.

- Gondoltam meglátogatunk. - rántotta meg a vállát egy fekete hajú srác. Erre Petra csak némán pislogott párat, de olyan fejjel, hogy a srác rögtön elvörösödve lehajtotta a fejét.

- Aha. Szóval azt gondoltad, hogy ha mi, öten épp hogy elférünk, akkor plusz öt fő simán lazán beköltözhet pár napra? - vonta kérdőre a nővér az öccsét.

- Még is honnan vettem volna, hogy kevés a hely? - fakadt ki a "Matyi".

- Esetleg felhívhattad volna. - forgattam a szemeim.

- Ugyan már! - legyintett Zoé. - Az túl logikus lett volna. – mondta enyhe éllel a hangjában.

- Akkor mit csináljunk? - kérdezte az egyik srác.

- Ott az ajtó. Menjetek haza. - mutattam a kijárat felé, majd beléptem a saját lakásunkba, kicsit később megjelent Zoé és Petra is az apró konyhában.

- Elmentek? - vontam kérdőre Petrát.

- Igen. Már tudom Matyi miért nem volt otthon. Szerintem átmegyek egy picit. - biccentett az ajtó felé, és elindult Dávidhoz.

- Addig mi megkeressük, hogyan jussunk el abba a klubba. - biccentett Zoé. A szerelmesünk kisétált, elővettem a laptopom, és Zoéval együtt elkezdtük tervezni az útvonalat az estére.

- Ha busszal megyünk rövidebb. - meredtem a képernyőre.

- Igen, viszont, a villamossal olcsóbb. - gondolkodott Zoé. Erre egymásra néztünk és rögtön leszögeztük:

- Villamossal megyünk!

* Délután

Miután Petra visszajött közölte velünk, hogy mivel Gertrúdnak fáj, a térde nekünk kell elvinni Gizit kutyaiskolába. Ez így teljesen rendben van, csak Gizi egy kecske. De ezen már meg sem lepődöm.

Igazából egy eléggé belevaló állat, mivel a pályákon porig alázta a képzett ebeket, ő meg csak úgy suhant, ráadásul tud tetszhalottat játszani.  Egyedül egy parancsot nem tudott teljesíteni, és az, az ugatás volt, bár szerintem egy-két hét és már az is megy neki. - Remélem azért nem, mert nem szeretnék vonyításra kelni, ha már a felettünk lakók kutyája csöndes. - 

Kapott csontot, de az nem fogadta el, mondjuk megpróbálta elásni, de a kecskéket nem igazán erre tervezték. El sem tudom hinni mennyit, költhet Gertrúd Gizire.

A kiképzés után Zoé kötelezőnek tartotta, hogy kezdjünk el készülődni. Petra ellenkezett, én meg átvettem, egy pólót, de a harmadik lány egyszerűen nem hagyott minket, így valahogy végül elérte a célját, hogy mind úgy nézzünk ki, mint akik tényleg mennek valahova.

- Muszáj felvennem ez a kék ruhát? - kérdezte nyafogva Petra.

- Igen. Olyan jól áll neked. Várj! Kell még egy kis smink! - emelte fel a mutatóujját Zoé, majd felkent még egy kis fekete festéket a kékbe öltözött lány szemére.

- Mehetünk? - forgattam a szemeim.

- Persze. - mosolygott elégedetten Zoé.

A villamoson rengetegen utaztak, valószínű sokan közülük oda, ahova mi is. Egy ülőhely volt csak szabad, oda is Petrát ültettük le, mert egyáltalán nem tudott járni a kapott magas sarkújában. Az idős nő, aki mellettünk állt, ezt nem nézte jó szemmel, de én pont leszartam, Zoé meg úgy tett, mintha nem látná. 

Amikor megérkeztünk a helyre, arra számítottam, hogy egy kígyózó sor fogad, e helyett körülbelül csak öten álltak előttünk, így hamar sorra kerültünk.

- Kérem a személyi igazolványokat! - mondta a jegyadó szigorúan, majd kaptunk karszalagokat, Zoé és Petra pinket, én meg neon sárgát, mivel én már legálisan ihatok, mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy a másik két lány nem fog, de a szabály az szabály. Legalább csak tűnjenek szabályosnak.

Arra számítottam, hogy alig lesz egy pár ember benn, mivel kívül sem voltak túl sokan, de amikor beértünk milliónyi részeg és kevésbé részeg egyén táncolt, vagy ült a pultnál. Mi először az utóbbi felé vettük az irányt.

- Én egy kólát kérek! - mosolygott Petra a pultosra.

- Én meg Donát! - rázta meg a kezét az ember, gondolom poénkodni próbált, majd hozzátette. - Látom a karszalagodat, de nem szolgálok senkinek sem alkoholmenteset. - Erre a prűd barátnőnk félve nézett ránk, mire Zoé szemforgatva kért neki Bacardit. Mert ugyebár az nem erős.

- És neked mit adhatok? - kérdezte a pultos csávó mosolyogva Zoét.

- Valami erőset. - rántotta meg a vállát.

- Nagyon dögösen nézel ki. - vigyorgott még mindig Zoéra.

- Jesszus. - álltam fel, és rángattam el Petrát egy másik pulthoz.

- Miért mentünk el? - nézett rám értetlenül.

- Nem fogom végignézni, ahogy, benyalizza magát Zoé lábai közé.

- Fúj! - fintorgott Petra. - De Zoé nem ilyen...

- Tudom, de akkor sem fogom hallgatni. - jelentettem ki, majd leültünk az új helyünkre. 

- Mit adhatok? - nézett ránk egy nő a pult mögül.

- Egy Bacardit kérek. - mosolygott büszkén Petra, hogy tud magának kérni valami olyan alkoholt, ami nem árt neki annyira.

- És te? - nézett rám, amikor lecsapódott mellém egy csávó.

- Meghívom a hölgyet egy vodka narancsra. - mutatott rám, a szemei enyhén keresztbe álltak. Ő sem volt már szomjas. Ezek után felállt és le is lépett, de mivel kért helyettem is nem is kellett döntenem abban az ügyben, hogy milyen piát kérek.

- Végre megvagytok! - talált ránk Zoé. - Muszáj volt ott hagyni? Alig bírtam lerázni az a csávót.  - forgatta a szemeit.

- És hogy sikerült? - kérdezte izgatottan Petra, majd miután észrevette, hogy valaki bámulja odamormogta, hogy van barátja, majd újra kíváncsian nézett a frissen érkezett barátnőnkre.

- Elmondtam neki mi történt Ricsivel. Természetesen bömbölve. - mosolygott gonoszan. - Szegény tökre megijedt, amikor hirtelen elkezdtem mű sírni. De bevette.

- Pacsi. - tartottam a kezem, mire belecsapott.

- Mit iszol? - érdeklődött Zoé.

- Vodka narancs. - rántottam meg a vállam, majd hozzátettem. - Meghívtak.

- Ki? - ráncolt a homlokát.

- Fasz tudja. - tártam szét röhögve a karom.

Öt perc elteltével visszajött a csávó, és újra meghívott egy vodka narancsra, ugyanazt a szöveget alkalmazva. Szerintem emlékezet kiesése lehetett, vagy eléggé be lehettet baszva, mert nem hiszem, hogy az össze pénzét egy ismeretlen ember piájára akarta költeni. Mondjuk nekem csak hasznos volt.

- Van barátom. – nézett Petra, egy srácra, aki épp mellé ült, és megszólalt volna.

- Ez már a hatodik ember, akinek ezt mondtad. – forgatta a szemeit Zoé. – Legalább beszélgetnél valakivel. Azzal nem csalod meg Dávidot.

- De én hűséges szeretnék maradni. – húzta ki magát a kapcsolatban lévő lány.

- Hidd el, túlságosan is az vagy. – veregettem meg a vállát. – Vodka narancsot? - Nyújtottam Petra felé a poharam.

- Nagyon erős? – kérdezte félve.

- Ízleni fog.

- Nem volt túl meggyőző. – mormogta, majd belekortyolt a piámba, és egy eléggé érdekes grimaszt vágott be, majd kijelentette, hogy nagyon finom, és, hogy kér ő is egyet. A pultos kiszolgálta, erre újra megjelent a „barátom”.

- Meghívhatom a hölgyet egy vodka narancsra? – mosolygott rám, miközben a lehelete bűzlött az alkoholtól.

- Hogy a viharba ne. - nevettem el magam.

- Mi? Esik az eső? Én azt hittem, hogy csak izzadok. – nézett riadtan körbe a részeg pasas. – Az időjárás-jelentésben azt olvastam jó idő lesz. – vakarta értetlenül a fejét.

- Szerintem menj haza. – röhögött Zoé.

- Ne! Hadd maradjon! Legalább nem kell fizetnem a piáért. – rántottam meg a vállam.

Hajnali kettő körül egy röhögő Zoé és egy halál részeg Petra ült mellettem. Utóbbinak túlságosan is ízlett a vodka narancs kombó, és a kelleténél többet ivott – ráadásul az én ingyen piáim utolsó részeit is ő itta, mivel a csávó, vagy ötpercenként meglátogatott – Persze annak ellenére, hogy be volt rúgva, minden pasival közölte, aki csak ránézett, hogy barátja van. A kapcsolat, az kapcsolat.

Amikor megnéztem a telefonom az időt fáradtan konstatáltam, hogy valahogy haza kéne vinni, a „részegvagyoknemviszelsehova”-t és a „jólérzemmagammégmaradniakaroknemmegyekelsoha”-t . Ez persze Petra és Zoé – ebben a sorrendben – viszont ezt túl nagy feladatnak tűnt, és nem is úgy sikerült, ahogy elterveztem…

Befejezhetném? - Petra *10*

Sziasztok:)
Megérkezett a tizedik rész...és egy szomorú hírt kell közölnöm:c
Mivel vagyok olyan szerencsétlen, hogy két ottalvós táborom van egymás után (haza se jövök) ezért két hétig nem tudok új részt hozni...Nagyon sajnálom, amint visszaértem, neki is kezdek a 11. résznek.
Igyekszem nagyon jóra megírni ezt a részt, hogy kárpótoljon titeket, de holnap indulok, és pakolok is, szóval egy picit sietnem kell:D
Ettől függetlenül remélem tetszik nektek jó olvasást;)
Ui.: Miután visszaértem, már folyamatosan fogom tudni hozni a részeket, és majd elindítanék egy szavazást is, de mindent a maga idejében. (addig elindítok egy ideigleneset, amíg vissza nem érek)

 

*Petra

- Ti mit kerestek itt? - kérdeztem a lányokat teljesen sokkoltan. Valószínűleg fal fehér lehettem, mivel egyáltalán nem számítottam rájuk.

- Téged. - forgatta meg a szemeit Kíra. - De úgy látom, nem nagyon hiányzunk. - biccentett a barátaim felé. Erre nem tudtam mit mondani, de hál' Istennek, Anna megszólalt.

- Miért mentél el? - döntötte picit oldalra a fejét, mint egy kiskutya.

- Egyáltalán hogy jutottatok el ide? - próbáltam terelni a témát.

- Dávid elhozott minket kocsival, de az autóban maradt, mert úgy gondolta, valakinek vigyázni kéne a járműre. - adott választ a kérdésemre Zoé.

- Ők azok a lányok, akikkel eddig voltál? - kérdezte a mellettem ülő barátnőm.

- Igen, mondjuk Adél nincs itt. - néztem végig a három emberen, egy hiányzott.

- Japánba ment modelkedni. - rántotta meg a vállát Anna, mintha ez teljesen természetes lenne. - Egyébként vissza kéne jönnöd. - nézett rám. - Gizi lassan depressziós lesz a hiányod miatt...

- Ki az a Gizi? - kérdezte a barátnőm, akit egyébként Biának hívnak.

- Egy kecske, aki meg van őrülve Petráért. - mosolyodott el Zoé. - Szóval megmondanád miért léceltél le?

- Most? - kérdeztem kínosan.

- Nem, ráér akkor, amikor majd ötven év múlva megkapom az hallókészülékemet. - forgatta a szemét. - Még szép, hogy most! Megöl a kíváncsiság. 

- Engem is! - mondta Anna, és hogy megerősítse a kijelentését, izgatottan ugrándozott. 

- Muszáj? - húztam el a számat.

- Ennyit azért megérdemlünk, nem gondolod? - vonta fel a fél szemöldökét Kíra.

- De. - hajtottam le a fejem.

 Még vagy tíz percen keresztül húztam az időt, amikor már a régi barátaim mondták, hogy most már igazán beszélnem kéne a lányokkal. Szenvedve felálltam, elköszöntem a Nyíregyháziaktól, és elvonszoltam a lányokat egy kávézóig, mert haza nem volt kedvem menni. - Igazából sosincs kedvem hazamenni, legszívesebben elköltöznék - Zoé rendelt egy kávét, Kíra valami alkoholosat - fogalmam sincs mit, nem mozgok jól ebben a témában - Anna fagyit kért, én pedig egy jégkását.

- Szóval, magyarázd meg a dolgokat. - kortyold bele Kíra a poharába, és a többiekkel együtt érdeklődve figyelt.

- Emlékszetek, amikor azt mondtam, hogy megyek vajat menni? - vezettem fel a történetemet.

- Persze, nem mondtál igazat, tudjuk. - bólintott Zoé.

- Akkor azért mentem el, mert ki akartam szellőztetni a fejemet, de... - ekkor Anna közbevágott.

- Miért? Nem értem. Nem történt semmi. - értetlenkedett.

- Várj még. - mosolyodtam el, és belekezdtem a történetembe. - Azon a reggelen, mielőtt Zoé elmondott volna mindent elkezdtem gondolkodni. - emlékeztem vissza.

*Azon a reggelen

Amikor felkeltem, szinte kipattantak a szemeim, valószínű túl sokat aludtam, de amikor megláttam, hogy a többiek még rég aludnak, rájöttem, hogy vagy nagyon korán van, vagy a többiek túl sokat aludnak. Miután megnéztem az időt, és észleltem, hogy még csak reggel fél hat van, fáradtan visszahajtottam a fejem a párnára és megpróbáltam visszaaludni. De egyszerűen nem sikerült. Olyan érzésem volt, mintha átaludtam volna három évet, és hat évig nem lennék képest szunyókálni. Viszont ez lehetetlen. A következő elméletem az volt, hogy fél hatkor megállt a világ, csak én éltem tovább, és a többiek azért nem mozognak. Ezt viszont megcáfolta az, hogy Adél megfordult az ágyban.

Elkezdtem gondolkodni ezen a Dávidos dolgon. És amire jutottam az nem okés, nagyon nem okés. Mikor aludni próbáltam kezdtem rájönni, hogy valóban tetszik, habár ilyen velem még nem volt. Ez mondjuk normális, mert kedves, tud vicces is lenni, nem utolsó sorban jól néz ki - láttam póló nélkül is, és ez is dob ez picit a dolgon - egy kicsit fura az üldözési mániájával együtt, de ezen kívül minden rendben van vele.

Mikor már kezdett tetszeni az a szituáció, hogy esetleg Dávid és én...

Állj!

Ekkor jutott eszembe, hogy az egésznek nincs értelme. Nem jó megszeretni egy olyan embert, akit szeptembertől szinte alig fogok látni, sőt, lehet, soha többet nem találkozunk.

Meg régebben a barátnőm, Bia, mesélt az akkori nyári szerelméről. - Jó, az rendben van, hogy nem vagyok szerelmes, de ha esélyt is adnék ennek az egész dolognak, bármi lehet belőle. - És amikor még együtt voltak - ugyebár nyáron - ő volt a világon a legboldogabb lány, de amikor eljött az ősz, vége lett a kapcsolatuknak, az egész szeptembert végigbőgte, októberben már nem akart élni, novembertől pedig egy pszichológus irodájában ült szerdánként, vágásokkal a karján. 

Ezt akartam elkerülni. De aztán eszembe jutott, hogy egyáltalán nem biztos, hogy én tetszenék Dávidnak, én meg itt alkotok életfilozófiát, amikor lehet, az egésznek nincs is értelme. Ezért hirtelen - de azért csöndben - felpattantam, és elindultam Dávid lakása felé. Eléggé elszánt voltam, de amint bekopogtam, és hallottam a lépéseket belülről az ajtó felé teljesen elbizonytalanodtam. 

Amikor kinyílt az ajtó, és ott ált Dávid, - fáradtan, szemet dörzsölve, kócos hajjal - elmosolyodtam, mert akkor néztem rá először úgy, mint a fiúra, aki tetszik, de rögtön elhessegettem ezeket a gondolatokat, és a mosolyom is lefagyott, tulajdonképpen... Mi is keresek én itt?

Egy pillanat alatt megbántam, hogy odamentem, próbáltam visszajutni, kevés sikerrel.

- Szia. - furcsállta a jelenlétem. - Miért jöttél ilyen korán? - nyomta meg az ilyen szót.

- Ö, semmit, már megyek is. - indultam visszafele, de megfogta a kezem.

- Ha már felébresztettél, nyugodtan elmondhatod. - küldött felém egy fáradt mosolyt, mire biccentettem és elindultunk befelé, leültünk és hirtelen felébredtem.

Valószínű a gondolkodás közben sikerült elaludnom, és megálmodtam azt, amit meg kéne csinálnom. El is indultam volna a szomszédba, de Zoé és Kíra valamit mondani akartak, és miután láttam előbbinek a vörös szemeit, tudtam, hogy muszáj őket meg hallgatnom.

Miután részletese elméséltek mindent, bíztatóan megöleltem Zoét, kicsit beszélgetünk arról, hogy Evelin milyen bunkó, Ricsi milyen bunkó, mindenki milyen bunkó, de felébredt még egy ember, és a lányoknak újra el kellett mesélniük a történetet. Aztán megint, és még egyszer, végül Annának is, de akkor már nagyon untam a történetet, nem mintha nem lenne felháborító, ami történt, de ha már hatvanhatszorodjára hallgatod meg ugyanazt a sztorit, kicsit elmegy a kedved tőle.

A nap ugyanúgy telt, mint a többi, általában mindig történik valami, aznap Adél egy más világba keveredett, és meglátogatta két "nagyon" értelmes barátnője. Mondjuk nagyon aranyosak voltak. Az egész nap próbáltam kerülni Dávidot, főleg amikor megtudtam, hogy a lányok át akarják hívni. Elmentem vajért, amiből egyébként még bőven volt otthon, és nem is vettem belőle, de úgy gondoltam vagy négyszemközt beszélek a fiúval vagy sehogy. Így vártam, és próbáltam besaccolni, mikor lehet már otthon, hogy átmehessek hozzá. Küldtem még egy üzenetet a lányoknak, hogy sétálok egy picit, de ekkor már Dávid lakása felé vettem az irányt.

Amikor beértem az ajtó elé, vettem egy mély levegőt, amolyan "ez most nehéz lesz, de remélem menni fog" stílusban, és bekopogtam. Hasonlóan, mint az álmomban, eltekintve attól, hogy nem korán reggel volt.

- Szia. - köszöntött mosolyogva Dávid, aki épp akkor nyitotta ki az ajtót.

- Beszélnünk kell. - mondtam, és meg sem vártam, hogy beengedjen, rögtön kikerülve őt, beléptem a lakásába. Odasétáltam az asztalhoz leültem, és megvártam, hogy ő is hasonlóképp cselekedjen.

- Mégis miről? - értetlenkedett.

- Úristen, de kínos. - motyogtam magam elé.

- Mi van? - nézett rám furán. - most már igazán mondhatnál valamit. 

De ekkor eszembe jutott, hogy nem kellett volna jönnöm. Hogy lehettem ennyire hülye? A múltkor úgy váltunk el, hogy tisztáztuk, hogy nem tetszik nekem, most meg jövök, és azt mondanám, hogy tetszik, de maradjunk barátok, mert többet úgy se találkoznánk? Jobb lett volna úgy hagytam volna a dolgokat, ahogy megbeszéltük. 

- Hahó! Petra! - csettintgetett Dávid, kicsit elbambultam. - Kezdesz megrémiszteni.

- Bocsánat. Én... én, hagyjuk, nem akartam semmit mondani, azaz igen, de már mindegy, szóval bocsi a zavarásért. - habogtam össze-vissza.

- Ha már eljöttél, mondd meg. - mosolygott rám. - Már érdekel is.

- De...

- Semmi de. Mondjad. - kacsintott, mire belekezdtem az egészbe. Elmondtam, hogy rájöttem, hogy tetszik, ami igazából tök jó - itt még ő is boldog volt - de aztán rátértem a kevésbé élvezetes részre, hogy igazából én csak őszinte akartam lenni, de nem akarok semmit, mert nyári szerelem az gáz, ahogy van, és amúgy is tök messze lakunk meg minden. Még azt is elmeséltem, ami a barátnőmmel történt.

- Nos, ennyi lenne. - fejeztem be az egész gondolatmenetemet, de aztán hirtelen a hozzákaptam a fejemhez és hozzátettem - Nem mintha azt gondolnám, hogy tetszek neked, szóval, ne hogy azt hidd, hogy valami egoista barom vagyok, aki elvárja, hogy mindenki belészeressen. Tehát, ha nem...

- Már az első pillanattól kezdve tetszettél. - mosolyodott el fájdalmasan.

- Óu. - nyögtem. Más hangot nem nagyon tudtam kiadni.

- Egyébként szerintem hülye vagy. - bólintott.

- Köszi, ezt szeretik a lányok hallani. - mondtam.

- Nem úgy értettem. - rázta meg mosolyogva a fejét. - Hanem, miért kéne neked egy dolgot feladni, mert a barátnőd szarul járt miatta?

- Jobb félni, mint megijedni. - rántottam meg a vállam. - Egyébként is. Az ilyesmi sose sikerül senkinek. - Ez után több perces kínos csend következett. Azaz félkínos csend, nekem az volt, Dávid pedig valamin nagyon gondolkodott. Kis idő után megszólalt.

- Kimennél? - kérdezte, miután vett egy mély levegőt.

- Mi? - értetlenkedtem.

- Olyan más vagy. Vonzod a negatív energiát. Utálom a pesszimizmust. - mondta és elkezdett kifelé tologatni.

- De...?

- Csak menj! - emelte fel a hangját, mire mondtam, hogy "Jó, jó megyek!"

- És még én vagyok negatív. - mormogtam, amikor az ajtóhoz értem.

- Negatív és meggondolatlan. Ide se kellett volna jönnöd. - mondta Dávid, majd becsukta előttem az ajtót.

Kétség kívül megbántottam. És nem! Nem fogom azt mondani, mint minden egyes könyvben, hogy "Jaj, jobb is, ha megbántottam, így majd nem alakul ki köztünk semmi!" Nem akarom elveszíteni legalább a barátomat, akihez átugorhattam, röhöghettem vele, és egyszerűen ezt nem hagyom.

Ezért újra bekopogtam.

- Parancsolsz? - kérdezett cinikusan.

- Bocsánatot szeretnék kérni. - hajtottam le bűnbánóan a szemem.

- Ugyan már! Most minek sietsz? Gyere vissza holnap, békíts ki, és közölj valamit, amivel még jobban elrontod a kedvemet. Mostanában tőled csak ilyesmi látogatásokra számíthatok. - célzott a mai napra, meg a nemrég megtörtént reggeli beszélgetésünkre.

- Én igazán sajnálom. - szabadkoztam.

- Ne! - takarta el a szám. - Majd holnap. - legyintett, és becsukta az ajtaját.

A fenébe! Még rendesen bocsánatot se tudok kérni!

*A kávézóban, most

- És ezért mentél el? - kérdezte Zoé.

- Ú, szegény. Már értem, miért volt olyan a kocsiban. - húzta el a száját Anna.

- Nem, nem csak ezért mentem el. - ráztam meg a fejem.

- Akkor miért? - kérdezte Kíra.

- Meséltem volna tovább, de Zoé beleszólt. - magyarázkodtam.

- Bocsi. - sütötte le a szemét a "vádlott"

- Folytasd! - mondta csillogó szemekkel Anna.

*Miután Dávid másodszorra csukta be az ajtót

Csalódottan álltam az ajtó előtt, majd elindultam a mi lakásunk felé, de egy üzenetem jött.

Szia, kicsim! Itt állunk a panel előtt, gyere ki, beszélnünk kell! - Apa

MI? Mit keres apa a lakásunk előtt? Gyorsan kirohantam, és tényleg ott volt a kocsink, benne apummal. Odamentem, kinyitottam az ajtót, és megszólaltam.

- Te meg mit keresel itt? - értetlenkedtem.

- Majd út közben megbeszéljük! Csak ülj be gyorsan! - parancsolt.

- Nem megyek el. - ráztam meg a fejem. - Szeretek itt lenni. 

- Ez most fontosabb annál, hogy mit szeretsz és mit nem. - rázta meg a fejét. - Na, mi lesz már? Ülj be!

Szemforgatva helyezkedtem el az anyósülésen, és dobtam egy sms-t a Annának.

„ Sziasztok:) bocsi, hogy nem szóltam, de hazamegyek… nem tudom visszajövök-e csak… mindegy… szóval jó szórakozást:’)”

Mondjuk, talán jól jön ez a kis szünet, végül is összevesztem Dáviddal. csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam elbúcsúzni a lányoktól, Gizitől, Gertrúdtól, Andristól, és még Dávidtól sem. Haragban rossz elválni. Az is lehet, hogy nem jövök vissza.

- Szóval, miért is kellett eljönnöm? - kérdeztem aputól kíváncsian.

- Nézd, tudom, hogy ez váratlanul fog érni, de a nagyit korházba vitték, kicsim. - nézett rám bűnbánóan. Valójában nem lepett meg, már akkor diagnosztizálták a rákját, amikor elkezdődött a tanév, és a helyzete csak egyre rosszabbodott.

- De már többször is volt korházban. Sosem volt semmi baja. - ráztam meg a fejem. Igazam is volt, még akkor is gonosz volt velem, amikor alig volt magánál. A nagymamám apai ágról meg volt róla győződve, hogy ha egy unokája nem az ő vérvonalától örökli a hajszínét - sötétbarna, szinte fekete - akkor az a gyerek semmit sem ér. Köztudott anyától örököltem a hajszínem, nagyi meg utálja anyát, ezért engem is. Ebben nincs semmi logika, sose értettem...

- Úgy néz ki, többet már nem mehet haza. Az orvosok azt gondolják, hogy még egy hetet kihúz, de többet nem. - mondta apa komolyan. Ő szerette a nagyit. Az is szerette őt, meg a testvéremet, Matyit is - természetesen sötétbarna hajjal - 

- Akkor is, nekem minek kell mennem? Eddig egész életembe szidott, úgy ahogy vagyok. 

- Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - akadt ki. - Lehet, hogy nyers volt veled, de...

- Amikor 5 évesen megcsúsztam a jégen, azt mondta, hogy olyan béna vagyok, mint az anyám, és engem is úgy utál, mint őt. - néztem apára, amolyan "én nyertem, felesleges próbálkoznod" tekintettel.

- Biztos csak viccelt. - próbálta menteni a helyzetet apa.

- Dehogy, azóta folyton ilyeneket mondott nekem. Nem szükséges a halálos ágyán is idegesítenem a jelenlétemmel. 

- Örülni fog. - jelentette ki határozottan.

- Ha meghal, mert nem kell többet elviselnie engem. - tettem hozzá, mire az apám fél órán keresztül üvöltözött velem, hogy miért vagyok ilyen szívtelen, miért nem szeretem a nagyit, és hogy borzasztó vagyok, mire abbahagyta, csak annyit mondtam.

- Te arra tanítottál, hogy csak a befolyásos embereket szabad szeretni. A nagyi nem befolyásos. Pont. - zártam le, mire tovább dühöngött, de csak magában. Nem hiába, a Stegmüller vér tud kegyetlen is lenni. - hál' Istennek csak félig vagyok az - 

*Most, a kávézóban

- Ú, sajnálom a nagyidat. - húzta el a száját Anna.

- Én csak azért sajnálom, mert szenved. - rántottam meg a vállam.

- Ha az én szüleim haldokolnának, le se szarnám őket. Akárhogy kényszerítenek. - dőlt hátra a székben Kíra.

- De hogy, hogy nem a kórházban voltál, hanem a barátaiddal? - kérdezte Zoé.

- Azt ne mondd, hogy megint mesélsz egy hosszú sztorit! Egy életre lefárasztottad az agyamat. – fogta meg fájdalmasan a fejét Kíra.

- Rövid leszek, ígérem. – mosolyodtam el. – Szóval először felkerestek a nagyim miatt, de aztán kiderült, hogy másról is van szó.

- Csak azt nem mondd, hogy neked is terhes az egyik barátnőd. – kerekedtek el Anna szemei.

- Neked terhes az egyik barátnőd? – nézett rá csodálkozva Zoé.

- Ja, azt mondta túl vad a pasija az ágyban. Ákos biztos tökéletes. – mondta ábrándozva.

- De még is hány éves? – kérdeztem én is.

- Ákos?

- A barátnőd, te nagyon értelmes. – forgatta a szemeit Kíra.

- Tizenhét.

- Ja, az semmi. Az egyik ismerősöm tizennégy évesen szült ikreket. – legyintett Kíra.

- Még is hol laksz te? – tátotta el a száját Zoé.

- Babócsán. – mosolygott büszkén Kíra. – De most mesélj tovább. – nézett rám.

- A barátaim azért kerestek még fel, mert…

- Valakit megerőszakoltak? – kérdezte ijedten Zoé.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- Akkor?  - kérdezte Anna.

- Azt mondták, hogy…

- Díler vagy? – tippelt Kíra.

- Nem! – ráztam meg a nevetve a fejem. – Hagynátok, hogy befejezzem?

- Csak tessék. – fojtotta el a mosolyát Anna.

- Azért kerestek fel, mert az öcsém, Matyi…

- Neked van tesód? – csodálkozott Anna.

- Befejezhetném? – kérdeztem már kicsit idegesen.

- Ja, persze. – hajtotta le a fejét.

- Az öcsém pár napja lelépett a haverjaival, és mindenki őket keresi, és megkérdezték, hogy nem jöttek-e oda, ahol én lakom. – fejeztem be végre a történetemet.

- Nem aggódsz miatta? – kérdezte Zoé.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Rendes srác, és már rengetegszer léptek le úgy, hogy csak szimplán elfelejtettek szólni. – rántottam meg a vállam.

- És a nagymamád nem hiányolta?

- Gondolom ezért hívtak engem. Hogy helyettesítsem az öcsémet. De ha itt vagytok, akkor már biztos, hogy lelépek. – mosolyodtam el hálásan.

- Ez a beszéd! – csapta össze a tenyereit Kíra, majd felemelte az egyik ujját. – De csak akkor viszünk haza, ha kibékülsz Dáviddal, mi addig felvázoljuk a helyzetet a szüleiddel.

- Jó ötlet ez? – kérdeztem félénken.

- Perfect. – vigyorgott idiótán Anna.

- Hát, jó. – álltam fel, köszöntem el a lányoktól, és elindultam. – Természetesen elmondták, hol parkolt Dávid, így könnyen meg lehet találni –

Az utcán összefutottam egy-két emberrel, akik köszöntek, leálltak velem beszélni. Pest után ez egy kicsit fura volt. Itt Nyíregyházán, a környékünkön mindenki ismer, Pesten pedig, csak kettő ember és egy kecske. A lehető legjobb arányok!

Idegesen sétáltam a kocsiig, próbáltam megfogalmazni mit is akarok mondani, de egyszerűen nem ment. Semmivel sem tudok javítani a helyzeten, de azért egy próbát megér. Egyébként sem mennénk, addig vissza, mert Kíra azt mondta, csak akkor megyünk, ha kibékültünk.

Amikor megláttam az autót, vettem egy mély levegőt, kinyitottam az elülső ajtót, és bepattantam az anyós ülésre. Dávid meg se rezzent – nem mintha aludt volna, de úgy tűnik csak a betörőktől parázik –

- Szia. – suttogtam halkan, de nem válaszolt. – Én tudom, hogy mérges vagy, de…- Meg se hallgatott, kipattant a kocsiból, és majdnem rám zárta, de még idejében ki tudtam szállni, és gyorsan utánamentem, olyan sietősen haladt, hogy csak kocogva tudtam tartani tempót.

- Megszólasz valaha? – ziháltam, miközben égnek emeltem a szemeim. Erre hirtelen megállt – én is próbáltam, de majdnem elestem -, és szembefordult velem.

- Mit vársz, mit mondjak? – nézett mélyen a szemembe. Már az első naptól kezdve irigyeltem azt a kettő zselés golyóját, olyan különlegesek voltak, belül sárgás, kívül sötétzöld, nagyon egyszerű elveszni benne.

- Először hallgass meg. – mondtam határozottan. – Szóval, nagyon sajnálom, amiért meggondolatlan voltam. Tudom, nem volt fair tőlem, eléggé összezavaróan viselkedtem.

- Enyhén kifejezve. – motyogta.

- De, meséltem már, hogy sose néztem úgy egy fiúra, és teljesen új nekem ez a szituáció. És ha láttad volna a barátnőmet, ahogy ott zokogott folyamatosan, te is kétszer meggondoltad volna, mit csinálsz. Talán, ha nem gondolkodtam volna annyit… - erre elmosolyodott.

- Mindig túlgondolkodod a dolgokat.

- Tudom, és sajnálom, de én ilyen vagyok. – mondtam bűnbánóan, miközben széttártam a karom.

- Sosem mondtam, hogy baj. – lépett egy lépéssel közelebb hozzám, így már kicsit fel kellett emelnem a fejem, hogy tartsam a szemkontaktust.

- De… akkor miért vagy mérges rám? – értetlenkedtem.

- Magamra voltam mérges. – harapott bele a szája szélébe. Most, hogy nézem, nem is néz ki így rosszul…

- Miért? – érdeklődtem tovább. Most már kiszedek belőle mindent.

- Mert túl sokat hagytalak gondolkodni. – mondta, miközben észrevettem, hogy zavarban van, és ettől én is zavarba jöttem.

- Az, az én hibám, ha sokat gondolkodok. – jelentettem ki. – Ne magadat hibáztasd! – ráztam meg a fejem.

- De tehettem volna valamit. – rántottam meg a vállát.

- Mit? – néztem rá.

- Akármit.

- Mondj egy példát. – döntöttem egy kicsit oldalra a fejem. Mire habozva felnézett az égre.

- Áhá! Tudtam, én, hogy csak most találod ki! – vigyorogtam győzedelmesen, majd teljesen hirtelen odahajolt hozzám, egyik kezét az arcomra helyezte, a másikat a derekamra tette , és megcsókolt. Eléggé hirtelen jött, kicsit meg is hökkentem, majd miután elhajolt döbbentem megszólaltam.

- Na, jó, ez lehet meggyőzött volna. – a csodálkozástól nagyon halkan tudtam csak beszélni, nem válaszolt csak elégedetten mosolygott. Közelebb hajolt, belenézett a szemembe, és csak annyit kérdezett:

- Egy próbát?

- Egy próbát. – haraptam bele az ajkamba, és ezzel én hajoltam fel hozzá és én csókoltam meg. Te jó ég! Most akkor barátom van? Megrontottak a lányok!

- Fúj! – hallottuk Kíra, hangját és belenevettem a csókunkba, - Dáviddal együtt – és tovább röhögve a hang után néztünk, ahol mindhárom lány ott állt. Fogadni mernék, hogy el se mentek a szüleimhez.

- Mehetünk? – kérdezte Zoé boldogan, mire mindketten bólintottunk, de Anna közölte, hogy amíg ő el nem megy pisilni, nem megy sehova, így csak tíz perccel később tudtunk elindulni. Nagyot sóhajtva estünk be a kocsiba, és Zoé első dolga az volt, hogy mindent elmesélt Adélnak – telefonon keresztül -, szegénynek, körülbelül hatszor kellett megismételni mindent, mert eléggé értelmetlen, de végül azon fáradozott, hogy kombinálja a nevünket – mint a Kíra, és Soma párosnál –

- Nos, Dávid, szerinted a Pevid, vagy Dátra a jobb. Ú, várj, ne válaszolj, lehet még Pávid, vagy Detra. Szóval? – hallatszott a kíváncsiskodó hangja.

- Muszáj választanom? – kérdezte fáradtan Dávid.

- Igen! Különben hogy foglak titeket nevezni?

- Mondjuk Dávid és Petra? – vetettem fel.

- Nem, az nem jó. Válasszatok. – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően.

- Legyen a Detra, az olyan kis cuki. – mosolygott idiótán Anna, aztán hozzátette – Természetesen Ákos és Anna névvel jobb kombinációk születnének, de ez most nem lényeg.

- Hát, pont, hogy nem. – pislogott rá Kíra. – Mindkettő magánhangzóval kezdődik, ráadásul majdnem ugyanazzal. Nem lehet jól kombinálni. – rázta meg a fejét.

- De. – zárta le a vitát Anna, majd elköszöntünk, és sok sikert kívántunk Adélnak, majd elindultunk hazafele.

- Egyébként szarul időzítettetek. – mondta Kíra. – Ha pár nappal korábban jöttetek volna össze, simán lett volna Andrisnak helye, és még Dávid matraca is megúszta volna…

Úton - Zoé *9*

Sziasztok:)
Megérkezett a 9. rész...remélem tetszeni fog^^
Általában mindig hosszú bevezetőt írok, de most nem tudok mit mondani, szóval...jó olvasást;)

*Zoé

Reggel van. Már egy ideje az ágyamban feküdtem és hallgattam a mellettem alvó Adél szuszogását. Idegesítő volt, de hagytam pihenni, mivel 2 hétig dolgozni fog, és én úgy hallottam, hogy a modell szakma nem a legkönnyebb.

A másik oldalamon Anna aludt, a fülese a fejemnél volt - miközben aludt valószínűleg kijött a füléből - így hallottam a max hangerőn szóló One Direction zenét. Ha tudtam volna hol a telefonja már rég megállítottam volna, de mivel fogalmam sem volt hol lehet, valahogy eltűrtem azokat a borzasztó dallamokat.

Andris már ébren volt és éppen pakolt be a sporttáskájába, Kírának nyoma sem volt - de a fürdőből kiszűrődő zajok alapján ott lehetett - és ennyien voltunk. Petra nélkül. A lány hiányát a később megjelenő Gizi is észrevette, ugyanis csak tanácstalanul állt egy darabig az ajtóban, majd mekegett egyet és a fejét lehajtva kisétált. Szegény kecske...

*2 órával később

Mind a kocsiban ültünk. Egy órával ezelőtt passzoltuk le Andrist Gertrúdnak, aki ugyan örült a fiúnak, de nem teljesen bíztunk benne. Viszont nemrég kapott Kíra egy üzenetet a kissráctól, hogy kiderült, Gertrúdnak van valami kecskés videojátéka - amivel egyébként Gizi (?) szokott játszani - és hogy az nagyon izgalmas, csak a kecske folyton legyőzi benne.

Szóval az autóban voltunk, többnyire csendben, Dávid a vezetésre figyelt, Adél talált egy bogarat és azzal beszélgetett, Anna 1d-t hallgatott, Kíra csak ült, én meg a többieket néztem.

Olyan nyomasztón indult ez a nap. Ha esne az eső, és beraknának valami sírós zenét elmenne egy filmjelenetnek. Csak Adélt le kéne vágni, mert túl bizarr azzal a bogárral. Azt hiszem Karcsinak nevezte el.

Amikor megérkeztünk a reptérre elbúcsúztunk Adéltól - aki sírt, mert azt hitte nem lát minket többé, pedig csak két hétre megy el - és Károly hadnagytól, aki igazából egy piros ízeltlábú, de az őrült barátnőnk miatt így kell hívnunk. Az elköszönés után Nyíregyháza felé indultunk.

- Amúgy... - szólalt meg Kíra - te nem csak 17 éves vagy? - kérdezte Dávidtól.

- De. Miért? - nézett rá furán vezetés közben.

- Jogsid csak 18 éves korodban lehet. - szálltam be én is a beszélgetésbe, mire egy pillanatra megijedtem. Eddig illegális volt a sofőrünk?

- Nem. 17-től. - mondta, mire mindketten érdeklődve néztünk rá. - Nem tudtátok?

- Biztos nem 18? - kérdeztem.

- Nem, hacsak nem Ausztriában akarsz lakni. - rántotta meg a vállát.

- Mi van? - szedte ki a füléből a fülesét Anna.

- A jogsiról beszélünk. - legyintett Kíra. - Csak 18 évesen lehet.

- Dehogy! - rázta meg a fejét Anna. - 17.

- Te ezt meg honnan tudod? - néztem rá furán.

- Fenn van gyakori kérdéseken. - mondta, mintha ezt eddig tudnunk kellett volna. Ezek után hagytuk a témát, és másról kezdtünk el beszélni.

- Te nem tudod miért ment el Petra? - kérdeztem Dávidot.

- Nektek kéne tudni, ti laktok vele együtt. - jelentette ki, miközben rám nézett a tükrön keresztül.

- Csak gondoltam te tudod. - hajtottam le a fejem. Már nyúltam volna a zsebembe a telefonomért, amikor ráeszméltem, hogy nincs ott. Még tegnap este a lányok elvették, gondolom, azt hiszik egy a helyes a történtek után. Lehet, igazuk van...

- Mit csinálunk, ha nem lesz otthon? - vetette fel Anna.

- Reménykedünk benne, hogy valaki ott lesz, és meg mondja, hol lehet. - mondta Kíra. Eközben elhaladtunk egy meki mellet, és Anna őrültek módjára elkezdett kiabálni, hogy Dávid álljon már meg, mert neki pisilnie kell. Az autó még le se fékezett teljesen, de Anna már nyitotta ki a Mc Donald's ajtaját. Két percen belül vissza is ért, sok tejszínes dobozzal és cukros zacskókkal.

- Az meg mi? - vonta fel Kíra a fél szemöldökét.

- Ha beleöntöd a mekis cukrot a mekis tejszínbe, akkor isteni íze lesz. - mondta csillogó szemekkel Anna.

- Ú, adj nekem is! - kérleltem izgatottan, mert ezt a módszert én is ismerem, és imádom.

- Ti kértek? – kérdezte Dávidot és Kírát, miközben átnyújtotta nekem az alapanyagokat.

- Vezetek. – jelentette ki a fiú, a lány pedig csak megrázta a fejét.

- Amúgy minden oké? – néztem Dávidra, mert a szokásoshoz képest kicsit, hogy is mondjam, hideg volt.

- Ja.  – bólintott, mondjuk ez nem volt valami meggyőző. Lehet, hogy tudja, miért ment el Petra. Mondjuk a hangulatát elnézve, nem lenne valami jó döntés megkérdezni. Úgy is hamarosan találkozunk a „szökevénnyel.”

- Izé, nekünk elmondhatod. – szólalt meg zavartan Anna.

- Mondtam, hogy jól vagyok. – rázott le minket, majd újra az utat figyelte.

- Még mennyi idő? – kérdezte Kíra.

- Két óra. – válaszolt Dávid, majd bekapcsolta a rádiót, gondolom ezzel jelezve, hogy ne szóljunk hozzá.

- Olyan kár, hogy sose adnak 1d-t. – biggyesztette le a száját Anna.

- Hál’ Istennek. – mondtam könnyebbültem, majd miután ránéztem az őrült rajongóra, gyorsan hozzátettem – Nem szeretheti őket mindenki.

- De. – mondta durcásan.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- De. – vágott vissza.

- Nem. – mondtam, mert nem hagyhattam őt nyerni.

- De. – felelte eszelősen.

- Abbahagynátok? – kérdezte fáradtan Kíra.

- Nem. – rázta meg a fejét Anna, mire diadalittasan felnevettem.

- Haha! Kimondtad, hogy nem. - vigyorogtam idiótán.

- De más kapcsán. – duzzogott.

- Nyertem. – húztam ki magam.

- Nem. – rázta meg a fejét.

- De. – bólintottam, mire megfordult a helyzetünk.

- Bibibi! Te is kimondtad. Egyenlő az állás. – mondta büszkén, mire Dávid még jobban feltekerte a hangerőt, ezzel közölve, hogy maradjunk kussban.

A rövid beszélgetés után az ablaknak döntöttem a fejem, és próbáltam elaludni, mert mást nagyon nem tudtam csinálni. Végig az járt a fejemben, hogy vajon most mit csinálhat Petra? Boldog, szomorú, magányos, kétségbeesett, megkönnyebbült? Nem tudtam eldönteni.

Egész végig csak arra vártam, hogy érkezzünk már meg, és eme várakozások közepette valamikor bealudtam. Arra ébredtem, hogy Anna bökdös, hogy megérkeztünk.

Hirtelen elöntött a boldogság, mert tudtam, hogy remélhetőleg hamarosan találkozunk Petrával. Elméletileg az ő házuk előtt álltunk. Dávid kicsit messzebb leparkolt és nem is jött velünk, mert szerinte valakinek vigyáznia kell az autóra. – Szerintem csak szimplán nem akart rögtön találkozni Petrával –

A kerítés előtt a csengőt kerestük, mivel azt sehol sem láttuk. Már vagy tíz perce szerencsétlenkedtünk ott, amikor Anna elveztette az egyensúlyát, és a kapu kilincsébe kapaszkodott, ami kinyílt, tehát egész végig nyitva volt. Kurva jó!

Odamentünk a bejárati ajtóhoz – ahol már volt egy kicsi, kopott, sárga csengő, amit meg is nyomtunk – és egy középkorú nő nyitott nekünk ajtót, kosztümben. Eléggé hivatalosan festett. Mint egy ügyvéd, vagy valami fontos ember.

- Jó napot! Petra itthon van? – kérdezte Anna barátságosan, mivel előre megbeszéltük, hogy ő beszél, mert ő tűnt a legszimpatikusabbnak szerintünk.

- Kik vagytok? – vonta fel a fél szemöldökét.

- A barátai. – mondtam.

- Nincs itthon. – jelentette ki. – De megnézhetitek a parkban. Oda ment.

- Köszönjük. – mosolyodtam, el, majd meg is fordultunk, aztán vissza, mert nem tudtuk hol van az a park. – Meg tudná mondani hol is van pontosan? – erre kaptunk egy már túlságosan is részletes útbaigazítást, majd elköszöntünk, és elindultunk a célunk felé. Még fél füllel hallottam, ahogy a nő válaszol valamit a headsetjében.

- Remélem, még ott lesz. – motyogtam magamnak.

- Istenem! Miért ne lenne ott? – forgatta a szemét Kíra. – Nem csoda, hogy elment, ha mindenki ennyire pesszimista.

- Bocs, hogy élek. – mormogtam durcásan, majd bevártuk Annát, aki elidőzött egy kerti dísznél, mert szerinte pontosan úgy nézett ki, mint a kémia tanára.

Nagyjából megjegyeztük, hogy merre kell menni, így meg is találtuk a parkot, ami viszont hatalmas volt, és sehol sem láttuk Petrát.

- Kezdjünk el kiabálni, akkor biztos észrevesz minket. – vetette fel Anna, de amilyen pillantást kapott Kírától, dobta az ötletet.

- Inkább sétáljunk körbe. – rántottam meg a vállam, majd el kezdtem gyalogolni egy random irányba, a többiek meg követtek.

- Milyen undorítóak. – nézett fintorogva Kíra egy enyelgő párra. – Miért kell az ilyeneknek emberek elé menni?

- Mert boldogok. – mondta Anna. – Én is ezt csinálnám Ákossal. – ábrándozott.

- Mint mondtam, undorító. – szögezte le Kíra, majd csöndben mentünk tovább.

- Az ott nem ő? – néztem egy távol lévő lányra.

- Ezt nem hiszem el. – rázta meg a fejét hitetlenkedve Kíra. – Ott ül társaságban, de azért le kellett tőlünk lépnie. Mintha az a pár seggarcú sokkal jobb lenne nálunk!

- Boldognak tűnik. – húzta el a száját Anna. – Most semminek érzem magam.

- Odamenjünk? – sóhajtottam.

- Nem merek. – pásztázta a földet Anna.

- Menjünk. – forgatta meg a szemeit Kíra. Így hát elindultunk feléjük. Szerintem mindhárman szarul éreztük magunkat, mert ott volt Petra, aki mosolyogva beszélgetett a barátaival, mi meg feláldoztuk rá – és Adélra – a napunkat, de a jelenlegi pillanat szerint egyáltalán nem érdekelte. Legszívesebben láthatatlan lettem volna, és néztem volna órákig, ahogy beszélget, hátha mi is szóba kerülünk. Bár erre kevés esélyt láttam.

- Hé, Petra…- szólaltam meg, mikor közel értünk, ő meg riadtan ránk pillantott.

- Ti mit kerestek itt? 

Hülyékkel - Anna *8*

Sziasztok:)
Sajnálom a késésért, de nekem a többi emberrel ellentétben nyáron kevesebb időm van. - Vegyük példának a tegnapi napot, amikor a napom három egymás után következő programmból állt, reggel tíztől este fél tízig - szóval nyílvánvalóan nem naponta lesznek részek, de minden magamtól telhetőt megteszek, csak várjatok, és ne iratkozzatok le rögtön!
Egyébként köszönöm a kedves kommentelőknek a támogatásukat, és még egyszer elnézést a késésért:)
Jó olvasást:D

*Anna

Reggel arra ébredtem, hogy mindenki komolyan beszélget, Kíra és a - vörös szemű - Zoé magyaráznak. Mikor észrevették, hogy én is ébren vagyok, Kíra sóhajtott egyet, és mondta közben, hogy "Nem igaz, miért nem mondtuk mindenkinek elegyszerre”, majd elkezdtek arról mesélni, kivel beszélt Zoé. És, hűha. Eléggé furcsa, hogy megkért valakit, hogy számoljon be neki Ricsiről, de amit az a hülye - ribanc - Evelin művelt, az undorító. Esküszöm ki kéne tenni a +18-as karikát azokra, amiket Zoénak írt.

Petrán látszott, hogy ő már egy kicsit unta a történetet - nyílván ő ébredt fel először - Adél szokásához híven, folyton közbekérdezett, Andris pedig csak szórakozottan figyelte az eseményeket. Ez a pesti élet, olyan, mint egy szappanopera. Már el is képzeltem mindenkinek a nevét. Én lehetnék Esmeralda, Adél Rozita, Petra Bonita, Kíra Esperanza, Zoé meg Delilla. Aztán a fiúkat nevezhetnénk, Benitonak, Eduardonak, Carlosnak, Diegonak és Fredericonak. – sorrendben Dávid, Soma, Andris, Ricsi és természetesen Ákos - Na, jó, talán kevesebb időt kéne eltöltenem a nagymamámmal, aki túl sok szappanoperát néz.

Már éppen kezdtem volna el gondolkodni a One Direction tagok spanyol nevein, amikor két lány megjelent az ajtóban. Egy szőke hajú világos bőrrel, és egy barna loboncú, sokkal jobban lebarnulva. Mindketten idiótán mosolyogtak ránk, majd Adél felpattant, és egyesével megölelte őket.

- Nem akarom megszakítani ezt a minősíthetetlenül borzasztó pillanatot, de még is ki a francok ezek? - kérdezte Kíra Adéltól.

- A barátnőim. Azért hívtam őket, mert olyan szomi volt a hangulat reggel. - biggyesztette le a száját a nem túl okos barátnőnk.

- Nem kellett volna szólni? - faggatózott Zoé.

- Felőlem maradhatnak. - rántotta meg a vállát Andris, mire Kíra fejbe csapta, és morgott neki valamit, amit mi nem hallottunk.

- Szeretitek a One Direction? - érdeklődtem komolyan.

- Igen. - csillant fel a szőke hajú lány szeme. - A fotózások közben, van, hogy néha az ő számaik mennek.

- Hát ezek barátok! Minek őket elküldeni? - kérdeztem idióta fejjel a lányoktól.

- Tényleg azok. - bólogatott Adél túlzott beleéléssel - Mondjuk, nem túl okosak, - kuncogott - de el tudnak számolni húszig, és csak néha hagynak ki pár számot. Én már százig is el tudok, csak az ötvenhármat valamiért mindig kihagyom. - rázta meg hitetlenkedve a fejét. 

-  A modellek mind ilyen hülyék, vagy csak mi vagyunk ilyen szerencsések veletek? - nézett rajtunk végig Kíra, akinek, mint általában, most is igaza volt.

- Mi igenis okosak vagyunk! Tudjuk, hogy Napóleon találta fel a Rubik-kockát. - húzta ki magát a barna hajú.

- Úristen. - motyogta maga elé Petra. - Ilyen emberek élnek ebben a világban?

- És az ilyennek gyereke lesz. - nézett maga elé hitetlenkedve Zoé.

- De legalább szeretik a One Directiont. - mosolyogtam elégedetten. - Egyébként hogy hívnak titeket?

- Én Kitti vagyok, ő meg Szofi. - mutatott vigyorogva a szőke a barnára.

- Nincs esetleg egy húgotok? - kérdezte Andris, mire én csaptam fejbe. Van egy halvány megérzésem, hogy hasonlít a bátyjára.

- Nincs. - rázta meg a fejét Szofi, Andris pedig szomorúan lehajtotta a fejét.

- Kár. - csak ennyit mondott.

Ezek után jól elbeszélgettünk velük, bár néha párszor el kellett magyarázni a kérdést, de ezen kívül aranyosak voltak. És egyiküknek sem az a kedvence az 1d-ből, mint nekem, szóval nincs számomra konkurencia. - Mondjuk, ha látom Zaynt, vagy Niallt, megígértem nekik, hogy elrabolom őket, és odaadom Szofinak és Kittinek - Amúgy Adélt egy fotózáson ismerték meg, amikor egyikőjük sem tudta, hogy kell kinyitni az egyik sminktáskát, aztán rájöttek, hogy az egy tégla. Epic fail. 

De amikor távozniuk kellett, kiderült, hogy még azért is jöttek, mert elviszik Adélt két hétre, mivel mennek Japánba egy fotózás miatt. Ez azért elég szomorú hír volt, mert akkor én leszek a leghülyébb, és nem Adél, szóval társadalmilag alacsony szinten fogom magam érezni. Meg mi egyébként sem akartuk velük elengedni a lakótársunkat, és mivel a gép holnap indul, úgy döntöttünk, majd Dávid - kocsijával - együtt kivisszük a reptérre, ezért még maradhat velünk egy kicsit. 

Mikor elmentek Adél hallott egy morgást és az, az idióta azt hitte, hogy az egy járkáló, ezért bezárkózott a fürdőbe, és azt mondta szerezzünk neki fegyvert, hogy el tudjon bánni vele.

Jó napot kívánok, Weisberger Anna vagyok, és agyat szeretnék kérni, szegény társamnak, Cseprák Adélnak. Köszönöm!

Percekig gondolkodtunk, hogy mit kéne csinálni - főleg, hogy Petrának már pisilnie kellett - nekem eszembe jutott, hogy kérhetnénk Dávidtól egy játék pisztolyt - mivel Andris nem hord magával, és Dávid is volt egyszer kissrác, szóval valószínűleg, még valahol van neki minimum egy - és majd azt mondjuk Adélnak, hogy igazi. Mindenki Petrára nézett, de azt mondta, hogy neki most nincs kedve átmenni - furcsa - ezért én mentem, a többiek, addig megpróbálták kicsábítani Adélt.

Kimentem a lakásból, és Dávid ajtajához álltam, bekopogtam, majd benyitottam. Ekkor teljesen lefagytam, mert két felnőtt, és egy 5-8 év körüli kislány volt benn. 

- Öhm, helló. - köszöntem iszonyatosan vékony hangon.

- Szia, Anna, segíthetek? - kérdezte kedvesen Dávid.

- Hát, öhm, ja. - bólintottam zavarodottan.

- Háttal nem kezdünk mondatot. - rázta meg az egyik felnőtt - nő - a fejét. Szuper, gondolom magyartanár.

- De ez a mondat is azzal kezdődött. - értetlenkedtem. - Fuck logic. - rántottam meg a vállam.

- Mióta beszélsz te félig angolul? - érdeklődött Dávid.

- Amióta a One Direction angol. - adtam meg az egyértelmű választ.

- Szóval mi is kell? - kérdezte a szomszédunk, de ekkor becsapódott mellém - majdnem fellökött - Zoé, aki valamiért nagyon boldog volt.

- Tudom, hogy szedjük ki a foltot! - vigyorgott büszkén, aztán észrevette az idegen embereket, és lefagyott az arcáról a mosoly. - Mondd, hogy ezek nem sík hülyék. - fogta meg fáradtan a fejét.

- Kikérem magamnak! - háborodott fel a nő, mire Zoé csak legyintett. - Dávid, milyen foltról beszélnek?

- Egy unikornis ráhányt a matracára. - mondtam. 

- Kettő is. - mosolygott Dávid a megszólalásomon.

- De lehet, hogy hipóval kijön. Mármint a fehér cipőket néha azzal fehérítik, mondjuk, az sosem jön össze, de nekünk sikerülni fog, mert...- gondolkozott el Zoé.

- Sajt. - bólintottam.

- Mi? - értetlenkedett Zoé.

- Mert sajt. - magyaráztam.

- Ezt inkább rád hagyom. - mosolyodott el.

- Akkor te hipóért jöttél? - kérdezte Dávid Zoét, mire a lány bólintott. - És te? - nézett rám.

- Játék pisztolyért. - mondtam, mire kicsit hülyén éreztem magam, mert a két felnőtt úgy nézett rám, mint valami idiótára, ezért hozzátettem - Adél hallott valami morgást, és azt mondta, hogy az egy járkáló, és addig nem képes kijönni a fürdőből, amíg nem adunk neki fegyvert, hogy megölhesse.

- Valószínű kutya volt. - bólintott Dávid. - Felettünk egy srácnak van egy. 

- De akkor adsz pisztolyt? - tértem a lényegre.

- Megnézem. - mondta, majd intett, hogy jöjjek vele, legalább addig nem kell azokkal az idegen emberekkel lennem. Zoé meg valószínűleg visszament.

- Kik ezek az emberek? - kérdeztem.

- Rokonok. - rántotta meg a vállát. - Minden nyáron jönnek. A nő, Anita tiszta rendmániás, a pasi, István pedig folyton idióta kérdéseket tesz fel. A kiscsaj, Lora meg mindenért sír. - forgatta a szemeit.

- Akkor ne engedd be őket. Mondd azt, hogy nem vagy otthon. - adtam ötletet.

- Áh, előre felhívnak és egyeztetik. Borzasztóak. - mondta unott arckifejezéssel.

- Akkor jelentsd be, hogy meleg vagy. Általában működik. - mosolyogtam.

- Te már kipróbáltad? - kérdezte vigyorogva.

- Talán. - rántottam meg a vállam. - De működik. Csak annyi a kockázat, hogy lehet, egy pszichológusnál fogsz kikötni.

- Az még belefér. - mosolygott, majd diadalittasan elővett egy játék pisztolyt, amit átnyújtott nekem, én pedig a magasba emelve kiszaladtam vele, egészen a lakásunkig. Amikor elindultam, még hallottam, hogy Dávid nevet, aztán fokozatosan eltűnt a hangja.

- Adél, hoztam neked fegyvert. - mondtam a lánynak, aki rögtön kitépte az ajtót, és kirántotta a játék pisztolyt a kezemből, majd lopakodva kiment az ajtón.

- Szólni kéne, hogy a morgás csak egy kutya volt? - kérdezte Zoé. 

- Nem fontos. - mosolyodott el Petra.

- Várjunk, nem hoztam hipót. - kapott a fejéhez Zoé.

- Nem hiszem, hogy azon még lehetne menteni. - mondta Andris, ezzel mindenki egyetértett.

- Viszont, ki kell szabadítanunk Dávidot, mert idegesítő emberekkel van bezárva. - emeltem fel az egyik ujjam figyelmeztetésképp.

- Oké, akkor felhívjuk telefonon, és azt mondjuk, hogy javítson meg valamit. De az emberek nem fogják tudni, hogy itt vagyunk a szomszédban. - vetette fel Zoé.

- Nem rossz, és akkor meg is kérhetjük, hogy sofőrködjön holnap. - mondtam. Mindenki bólintott, Petra pedig fölállt.

- Én addig elmegyek vajat venni, mert elfogyott. - jelentette ki, és már el is tűnt. 

- Tegnap még meg volt a fele. - szólalt meg Kíra, majd hozzátette. - Kamuzik.

- Szerintetek kerüli Dáv... - kérdeztem volna, de Andris közbevágott.

- Mindegy. Csináljuk.

Ez után minden úgy ment, ahogy mennie kellett, Dávid húsz perc múlva nálunk volt, én pedig a kedvenc One Direction dalommal szórakoztattam. Adél is beesett valamikor teljesen szakadt ruhában és koszos arccal. Fogalmam sincs mit csinált, de nagyon elégedettnek tűnt, szóval inkább rá hagytuk, mint mindig. Aztán, ha ajd a rendőrség keresi, mi ártatlanok vagyunk.  Petra, viszont nem került elő. A bolt tízpercnyire van, szóval minimum fél óra alatt meg kellett volna érkeznie, de eltűnt. Már éppen mentünk volna utána, amikor küldött egy sms-t, hogy még sétál egy kicsit. Igen, határozottan kerüli Dávidot. De nem értem, miért nem mondja meg nekünk, hogy miért nem akar vele találkozni.

Egy idő után a vendégünk elment, de Petra valahogy nem akart megjelenni, már ezerszer hívtuk, de semmi. Ezért úgy döntöttünk, hogy utána megyünk.  – Csak Adél és Andris maradt, előbbi pakolt, utóbbit pedig nem engedtük, mert már fél tíz volt – Először az volt a terv, hogy szétválunk, de akkor lehetséges volt, hogy még több ember tűnik el, - egyébként is, csak hárman voltunk – ezért együtt sétáltunk. Tizenegyre az egész környéket bejártuk, de Petrát sehol sem láttuk, pedig még embereket is kérdezgettünk. A boltba is bementünk, de az árus nem emlékezett, hogy a vevők milyen ruhában voltak, vagy, hogy néztek ki, ezért ott reménytelen volt a helyzet.

Éjfél körül jártunk, amikor már kezdtünk kicsit kétségbeesni. Hol lehet? Mit csinálhat? Vissza biztos nem ment, mert szóltunk az otthon maradóknak, ha Petra megjelenik, azonnal hívjanak minket, de semmi. Senki se látta vagy ilyesmi. Negyed egykor kaptam egy üzenetet:

„ Sziasztok:) bocsi, hogy nem szóltam, de hazamegyek… nem tudom visszajövök-e csak… mindegy… szóval jó szórakozást:’)”

- Mi a fasz? – olvasta értetlenkedve Kíra.

- Úristen. – motyogtam.

- De miért? – kérdezte Zoé. – Mit nem mondott el?

- Vagy miket. – tette hozzá Kíra. – Nem hiszem, hogy egy olyan lány, mint ő egy dolog miatt csak úgy meghátrálna.

- Meg kell kérdeznünk Dávidot. – mondta Zoé.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Elmegyünk érte.

- Ez a beszéd. – mosolyodott el Kíra, és elindultunk hazafele.

Hálát adtunk a vibernek, hogy jelezte, hol lakik Petra, így miután kidobtuk Adélt a reptéren, mehetünk is, hogy visszahozzuk Petrát. Vagy legalább beszéljünk vele. A legnagyobb baj az Andris, mivel érte holnap jönnek, de nem tudjuk kire bízni, ezért kénytelenek voltunk szólni Gertrúdnak, hogy vigyázzon ő rá. Szóval, ha az anyja csak egy békát talál majd, akkor határozottan fogjuk tudni mi történt.

A mai nap után teljesen kifáradtunk, Kitti és Szofi, Dávid hülye rokonai, és Petra. Egy jó alvás után remélhetőleg mindenki teljesen a formájában lesz. Mondjuk nekem egy One Direction VIP koncertjegy is megtenné…